A gép leszállt. A leszállást taps követte. Nincs bajom a tapssal, amúgy is rajongó típus vagyok, már ha van ilyen. Szerintem nem könnyű dolog 9 órán keresztül koncentrálni, miközben 280 ember élete van a kezedben. Beleértve a sajátodat is. Tudom, valaki szerint ez nem nagy dolog, a pilóta és a másodpilóta (pláne hogy megoszlik a felelősség meg a figyelem) csak a munkáját végzi, de mivel én nagyjából 30-35 percig tudok koncentrálni egyhuzamban, aztán elkalandozom, szerintem a taps jogos. Savanyúnak és pökhendinek kell ahhoz lenni, hogy az egészet egy szájhúzással intézd el. Különösen egy olyan repülőút után, mint ez volt. A JFK-re érkeztem. Minden rendben volt, az első bőröndöm megérkezéséig. Ugyanis utána hiába vártam a másikat. Vártam. Vártam. Már félórája vártam, már le is vették a futószalag monitoráról az AA 159-es feliratot. Még mindig várok birkatürelemmel. Néha átpillantottam a másik szalagra, és mintha láttam volna valami hasonlót az én csomagomhoz… De... Nincs de.... Naná, h rossz szalagon futott a cucc…
Hazataxiztam, a taxiban elaludtam. Persze ekkor már szorított az a szar cipő. Megérkeztem. Fúú, nagyon jó volt találkozni újra a kis cáláddal:) Ma, (szombaton) egész nap a kölykökre vigyáztam, Dalmára és Marcira. Nagyon édesek, Nincs velük semmi baj. Esznek, meg játszanak. Dalma szereti Shakirát és nagyon csajos, muzikális kis hercegnő. Marci meg nagyon vagány, igazi kissrác: számítógép, kártya, és őrülten energikus.
Most épp nagy csend van, csendes pihenő… Érzem, hogy kezdek álmosodni, Jet lag-em van.
Kriszti mindjárt jön haza:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése