Long Beach - Memorial Day weekend I.

Tegnap délután elkezdődött a Memorial Day weekend. Maga a Memorial Day, vagyis a megemlékezés napja minden évben május utolsó hétfőjére esik. Eleinte a polgárháború halottjaira emlékeztek, ma már az összes elesett amerikai katonára. (Persze rengetegen egyáltalán nem tudják, hogy mire is emlékeznek pontosan,) a lényeg, hogy munkaszüneti nap, hosszúhétvége, és ilyenkor a népek elzúznak a városból a nyaralóba, vagy bárhova. Mi is leléptünk Long Beachre. Kettő körül értünk oda. Nagyon vártam már, hogy ússzak egy kicsit, vágytam a napra, a sós vízre, a forró homokra. Persze azzal a tudattal, hogy a víz még nagyon hideg, nem fogunk bemenni… Mikor kiszálltunk a kocsiból nagyon fújt a szél, tényleg úgy tűnt, hogy ebből nem lesz fürdés, libabőrösek voltunk. Aztán ahogy közelebb értünk a vízhez, leterítettük a törölközőket, már el is felejtettük, hogy fázunk. 10 perc múlva önfeledten úszkáltunk a vízben, ami egyáltalán nem volt hideg. Kurvajó hullámok, napsütés, röhögés… Csúcs volt. Kis napozás a végére, aztán kaja a játszótéren.

Hazafelé benzinszagot éreztünk a kocsiban, végül kb. másfél órát álltunk az út szélén, míg Bendi megszerelte a verdát. Lyuk volt a csövön, de beragasztotta. Na. Mer’ ügyes. 

LAMS Spring Concert 2011

Tegnap este hivatalosak voltunk a Louis Armstrong Middle School minden évben megrendezett tavaszi koncertjére. Zsuzsi itt végzős, hegedül az egyik zenekarban. Volt kórus, big band, modern és klasszikus darabok, afrikai ritmusok, Danny Elfman, Mozart, Ozzy Osbourne, EWaF… Nagyon csinos karmester, idegesítő, vihogó fogatlan nagyorrú diáklányok, nyikorgó székek, hatalmas terem… 

Zsuzsi mindenkinél magasabb, nagyon pretty, olyan volt, mint egy top model. 

Iszonyú sápadt vagyok, fekete fehérben viszont ez nem látszik annyira;) (megyek is a tetőre napozni most)

És a záró darab.... vagy épp falat... kinek hogy... Earth Wind and Fire - Dance Mix

Találtam egy strandot a tetőn

Medence ugyan nincs, de a nap süt, és csak néhány ablakból lehet rálátni... szóval éljen a monokini. 

Kimozdultam, mert kisütött, aztán kisütöttem 4 halat

Az előző bejegyzést néhányszor visszaolvastam, mert éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Aztán rájöttem, hogy kicsit be voltam csípve, amikor írtam.  NA ezért nem vezetünk részegen. Szóismétlés, stílustalanság. Sebaj. Ilyen is kell. (Nem kell, nagy tévedés.)

Alig vártam a tegnapot, ugyanis meleget és jó időt ígértek… másfél hét eső után, azt hiszem érthető volt az örömmel teli várakozás. És BINGO:) Már napok óta terveztem, hogy végre kimozdulok nem csak a lakásból, hanem az utcából is. Reggel nagy izgalommal választottam ki a szettet, amiben végre „megmutattam” magam szerelmem tárgyának, New York Citynek. Itt a levegő egészen más, mint otthon. Nagyon párás, és szeles. Ez meglehetősen furcsa kombináció. Ami női szemmel fontos ebből, hogy nagyon jót tesz a bőrnek, szinte nem is kell testápolót használni. Sőt, nem is kell, de mivel van itthon egy vagonnal, és jó az illatuk… Mindenkinek jár egy kis kényeztetés:) Ami a fiúk számára fontos információ, hogy a New York-i szél pimaszul lengeti annak a néhány jólöltözött lánynak a szoknyáját, akik Manhattan utcáit kifutónak használják.  Igen, én is közéjük tartozom, csak épp tegnap a szoknyát rövidnadrággal helyettesítettem. Fel a magas sarkú papucsot, (ami kb egy órán át nagyon kényelmes volt, aztán gyötrő) napszemüveget, táskába egy esernyőt, ha véletlenül… És irány a Times Square. Ó…

Rengeteg ember ezerféle színben, kattognak a fényképezők, Nuts 4 Nuts, 6 T-shirts for 10$, villogó reklámok, óriás színházak, még nagyobb épületek… És tovább-tovább… és egyszer csak ott a PARK…  a régi szerelmek lábnyoma.. a csókok íze számban, hol méz, hol áfonya…  Na jó, nem… De… Csók igen, az volt. Régestelen régen, amikor még kicsirigó ;) voltam. Szerelem, az nem volt…. Deee, volt… Csak nem a csók gazdájához tartozott :D  Szóval ott volt: a Central Park, a maga megnyugtató, kedves, öreg fáival, sétányaival, idióta kis mókusaival. Oázis a város szívében, bár egész New York egy hatalmas oázis azok számára, akik kiszáradtak a szürke hétköznapok sivatagában.  Fúúúj… Elfogult vagyok. Ez van, amikor szerelmes az ember lánya. NA. A parkban csak ültem egy padon, miután átszeltem keresztben. Figyeltem az embereket: találkoznak, elválnak, futnak, kocsikáznak, kutyáznak, telefonálnak, mosolyognak, előzékenyek, többé-kevésbé odafigyelnek a másikra. Néha talán pont azzal, hogy nem figyelnek oda a másikra. Ez egyébként a város többi részén nem annyira jellemző. Többnyire rohannak a népek. Dolgozni, nézelődni, a gyerekért, a barátnő elé, az étterembe, a metróhoz…  Így van ez jól. Viszont nem hátráltatják egymást feleslegesen, nem szólnak bele a dolgodba… Élni és élni hagyni. Maximálisan működik. Miután a Parkból eljöttem, a 5th Avenue-n sétáltam lefelé. Prada, Tiffany & Co. Louis Vuitton, Gucci, Armani, Fendi, Versace, Harry Winston, Cartier… Ismerős utcák… Filmekből, a Sex and the City-ből és a régi látogatásaimból. Hmmm. Fogok én még itt vásárolgatni :)  Hazafelé már nagyon fájt a lábam, feltörte a papucs… Nagyszerű. Otthon ordítottam, mikor hidegvíz alá raktam... Áh…

Később elugrottam bevásárolni az esti vacsorához… Előételnek vettem tortilla chipset és guacamole-t, zellerszárat mártással, főételnek tepsis halat csináltam, sajtos tejfölös mártással, kis koktélparadicsomokkal, brokkolis bébirépás rizzsel…  Húh… a mártás miatt nagyon laktató lett, és nagyon finom is. Kicsit talán túlsütöttem a halat… de ezzel együtt is sikert aratott. Mire vége lett a napnak, gondoltam ledőlök pár percre… Reggel ruhástól ébredtem fel.  

Vége az első hétnek Astoriában...

Vasárnap délután, kiürül a lakás. Na, ilyenkor jönnek a gondolatok. Még hallom a gyerkőcöket a ház előtt. Elmentek. Most olyan jó egyedül lenni. Persze nem tart sokáig. Csesztetem a telefonomat. Akit fel kellene, azt nem hívom, akinek a hívását várom, az baszik felhívni. Tegnap elmentünk a Bronx Zoo-ba. Kicsit eltévedtünk odafelé, mert útépítés volt és eltereltek minket a helyes útról.

Úgyhogy véletlenül átugrottunk Jerseybe a Washington Bridge-en… Az a híd nem vicc. Hatalmas. Nem láttam még ekkora hidat élőben, tényleg lenyűgöző. Közben a kölykökkel ordítottuk a zenét, ami szólt a kocsiban…  Cascada Everytime We Touch – remix, olyan mélyládával, hogy csoda, h az üvegek nem repedtek be. Egyébként a szám szörnyű, de volt valami varázsa, amikor a 3 kölyök ordítva énekelte mellettem. Szerencsére olyan hangosan szólt a zene, hogy hiába énekeltem én is, az én fahangomat nem hallotta senki. Még én sem:D

Még szerencse, hogy voltam már egy párszor az állatkertben, mert nagy csalódás lett volna egy ehhez hasonló első alkalom. Ugyanis ahogy megérkeztünk, megkajáltunk, és megnéztük az új Madagaszkár-házat (úúú sok kis lemúúúúrral) eleredt az eső. De szakadt. Szóval Hamar leléptünk. A látogatás ingyen volt, ugyanis csont nélkül bevették, hogy 17 éves vagyok, és a családhoz tartozom.   :D Végül is a családhoz tartozom. És végül is... ja nem… már rég elmúltam 17.

Kiderült, hogy Benjit felkérték tanársegédnek. Egy több mint 400 fős fizika csoportja lesz... És még csak most volt elsőéves... Dude… Komoly. Asszem ő a legokosabb az egész családban. Mert érted… a törit azt beseggeled, a földrajzot, a magyart is be lehet magolni, római jogot, de aki a fizikát érti…?!?

Egyébként nagyon dög velem, mindenért basztat. "Little Sasa" - illetve amilyen Sasa volt régen. Kellene neki egy csaj.  

 Zsuzsi tegnap isteni sütit sütött megint:)

 Én pedig folyamatosan logókat gyártok.

http://popishappyblog.blogspot.com/ ide néha egyet-egyet feltöltök. Lájk.

A mai napot a nap viccével zárom (érzékeny lelkületűeknek nem ajánlom)

 Mert közben este lett.... éjfél is elmúlt. Puszi

Végre

Már világos volt, mire felébredtem, és izomlázam vaaaaaaaaaaaaaaaaaaan!!! 

Első nap a gymben

Ha nem is egy óra múlva, de mondjuk 2,5 óra múlva sikerült elindulni a gymbe. 3 emelet, minden nagyon tiszta, minden nagyon extra. MINDEN. Volt kardio+súlyzós edzés lábra, jacuzzi, szauna. Itthon protein turmix, aztán párolt brokkoli+gomba fenyőmaggal megszórva fokhagymásan.  Most folytatom a munkát, aztán tényleg ki kellene találni, hogy hova pakolom a cuccaimat. Egyelőre a helyzet elég reménytelennek tűnik, de nem adjuk fel. 

Időközben lett helye a cuccaimnak :) jupiiii 

Kedvetlen kedd (egyelőre)

Zsuzsi tegnap este sütit sütött. A csajszi egyébként rengeteget süt, imádja, és ráadásul nagyon jó benne. Olyan ügyes, hogy az osztálytársai annyira rákattantak az alkotásaira, hogy fizetnek is érte. Jó zsebpénz kiegészítés ez egy 14 éves kiskamasznak, de nem szerintem nem ezért csinálja. Egyszerűen csak élvezi. Lefekvés előtt megkértem, hogy hagyjon nekem egy sütit, ne vigye be mindet a suliba… És ma reggel ott várt a laptopom tetején egy kis zacsiban a tökéletes chocolate chip cookie. Tündér ez a gyerek. Meg is ettem. Tényleg nagyon finom. Omlós, nem száraz. Magnifico. Pont most indult el suliba. Iszonyú szar idő van. Dörög, villámlik, szakad.

Tegnap elkísértem Krisztit tanítani a Hunter College-ba. Olyan a suli, mint egy gyár, sok nemzetközi vendégmunkással. Komolyan. A tanteremben nem volt két hasonló diák, mind különböző. Többnyire egyébként elég elcseszett fejük van (itt a szép emberek nem főiskolára járnak, hanem egyetemre, nem úgy, mint Magyarországon (viccelek))… De persze azért volt egy két kifejezetten szép arc. Pl. ott van Nolan, akit Dóra nagyon bírna, mert pont úgy néz ki, mint a Chad M.M. vagy más néven Lucas Scott a One Tree Hill-ből. Voltak szép lányok is, bennük volt egy kis spanyol beütés, az egyik pont olyan volt, mint Neela – az egyik spanyol nővérke a Vészhelyzetből. A diákokon persze érződik, hogy mindjárt vége a sulinak, de állítom, hogy a szaros időjárás is közrejátszik abban, hogy nyomottak voltak. Kriszti egyébként nagyon jó abban, hogy felkeltse az érdeklődését a diáknak (meg az enyémet is) -  és ezt nem azért mondom, mert ő is olvassa ezt a blogot. Tény, ebben mindig is nagyon jó volt. A tanárnak pedig ez fontos feladata. Aki erre nem képes, az menjen… hát menjen másnak.

Tegnap sikerült megvenni az edzőcipőt, bár az edzés kimaradt. Igen, tudom. Nem erről volt szó. Deee … és nincs de. Remélem kb. egy óra múlva el tudunk indulni.

Esernyő

Tegnap hazafelé szakadt az eső. Egyedül csattogtam az esernyőm alatt, előttem 10 m-re egy kopasz deltás 30 körüli fickó a kutyáját sétáltatta. Persze egy szál pulcsiban, rövidnadrágban. Behúzott nyakkal szaporázta lépteit, hátha nem ázik meg annyira. Na, mondom… Nekem bizony jól esne, ha valaki ilyenkor odajönne egy esernyővel és jófej lenne. (Persze ez sosem történik meg, mindenki baromi önző, és szarik a másikra. Háh.. Nem mindenki. Odaszaladtam, és szó nélkül feje felé tartottam az esernyőmet. Az arcát sem láttam, csak a hangját hallottam, nagyon hálás volt, vette a lapot, nem nézett őrült tolakodónak. Nevetett, és nagyon megköszönte.  Kb. 30m után bement egy lépcsőházba, ahol már várták. Még egyszer megköszönte, én meg bevártam Bendiéket, aztán lassan mi is hazaértünk. 

És elindul az első hét Astoriában...

Nagyon korán ébredtem megint. Remélem hamarosan elmúlik a jet lag, mert felverem az egész lakást hajnalban, és ez nem túl boldogító hosszabb távon. Tegnap délután elmentünk a Times Square-re, a Toys R Us nevű játékboltba. A játékbolt belsejében van egy óráskerék, amiben együtt utazhatsz E.T.-vel, vagy Woody-val és Buzz-zal és egy csomó más mesefigurával. Ők persze műanyagból. Viszont Pókember és a Vasember tényleg ott voltak, velük lehetett fényképezkedni is. Egyszerre a kettővel. Nem tetszett az ötlet, mert érted… Kit érdekel az a szaros Pókember, ha ott van Tony Stark???

A küldetés Barbie-hoz vezetett minket. Barbie a játékbolt első emeletén, a hatalmas rózsaszín rezidenciájában lakik, de tegnap nem volt otthon, csak a ruhatára, és millió replikája valamint többféle Barbie ház, Barbie álomautó, Barbie medence, Barbie ló, Barbie robogó… Szóval minden, ami egy 6-7-8-9-10 éves kislány (hercegnő) álma. Nekem furcsa érzésem volt. Mintha régen ezek a babák sokkal szebbek és kimunkáltabbak lettek volna. De talán csak az évek változtatták meg bennem Barbie-t, aki már olyan Ken-nel kavar, akinek „igazi” haja van… 

Ma vennem kell egy edzőcipőt, mert mezítláb nem menő a konditeremben. Ki kell figurálnom, hogy milyen étrendet állítsak össze Krisztinek meg magamnak. Tesó nyilván segít, vagy nyilván nem (ezt sose tudom eldönteni). Már nagyon megbántam, hogy kb 3 kilo Boci csokit meg Túró Rudit, Sportszeletet, Balatont hoztam ajándékba. Ízre jók, tény. De iszonyú egészségtelen ennyi csokit magunkévá tenni. Ráadásul lehet, h ezek nosztalgikus ízek, ezért sokkal többet érnek itt, mint otthon egy Lindt, de tutira biztos vagyok, hogy ezek még azoknál is egészségtelenebbek. Szóval, no more Boci, no more Balaton. Éljen a müzli, és az ehhez hasonlók. Gyümölcs, zöldség meg ilyesmik.  

Hely kell a cuccaimnak. 

Hely, logo, edzőcipő, étrend, edzésterv... és egyebek!!!

Esős vasárnap reggel

Zuhogó esőre és erőtlen mennydörgésre ébredtem. Mindenki alszik - engem sem az eső, hanem a jet lag hajtott ki az ágyból. Az előbb olvastam, most írok. (Le sem tagadhatnám a magyartanár anyámat) Tegnap találkoztam a jelenlegi elsőszámú rajongómmal, egy 6 hónapos kislánnyal, akire a legnagyobb rosszindulattal sem mondhatnék mást, minthogy tökéletes. Ez a kis tünemény hosszú percekig bámult érkezésemtől a távozásomig. Mondják, hogy minden gyerek szép. Hazudnak. Vannak szép gyerekek, mint ahogyan vannak szép menyasszonyok is. De nem mondhatnám, hogy mind szép lenne. Sőt. Én pl. állítólag elég rusnya kisbaba voltam, és menyasszonyból is láttam már olyat, aki a külső tekintetében kihívásokkal küszködik. Viszont ez a kislány olyan volt, mint egy kis költemény. Semmi „édes kis” hurka, semmi kivörösödött bőr, semmi összevissza csorgó nyál, semmi „fika” (a mama többek között ezt a szót is tudja magyarul, valamint tökéletes győri kiejtéssel mondja: hütttő) Szép szemek, babahaj, semmi nyafogás, csak lelkesedés. És MOSOLY. Rám, felém, nekem. Bearanyozta a napomat.

Kezdi lerombolni azt a régi és gusztustalan emléket, ami miatt évekig csak a hányinger fogott el, ha kisbabákról beszélgettek illetve áradoztak a „többiek”. Miszerint a régi tánctanárnőm a tánctáborba elhozta magával a kisfiát. Ekkor én 9 éves lehettem. Meleg volt, és egyébként is dohos fülledt faházakban laktunk. A gyerek beszart, mire Jutka néni, mintha legalábbis a világot készült volna megváltani, kedvesen megkérdezte a többi kölköt, hogy naaa?!?!? Ki nézi meg, hogy rakom tisztába Andriskát??? A sok kíváncsi kis bogyó szinte visongatni kezdett az örömtől, majd engem is magukkal sodorva beterelődtünk az egyik faházba, ahol egyre büdösebb és büdösebb lett… és egyre melegebb és melegebb, és büdösebb, és a látvány is émelyítő volt, és áááááá… és úgy éreztem, hogy megfulladok. És akkor évekre kiábrándultam az összes „jóillatú” kisbabából… Komolyan mondom, igazi trauma ért ott engem. Szörnyű volt. :(  Hé.. Nem funny.

A tündéri bébivel való találkozás után elmentünk a kínai büfébe, ami olyan, mint otthon a Trófea, csak olcsóbb, és kevésbé elegáns, viszont legalább annyira finom a kaja, ráadásul sokkal több a tengeri herkentyű. 15$-ért ettem rákot (kicsit, nagyot, többféle módon elkészítve), halat, zöldbabot, salátát, gyümölcsöket… és még mi mindent lehetett volna, ha eszem mondjuk csirkét, vagy másféle húsokat…

Közben úgy néz ki, elállt az eső és Dalma is felébredt. Ahogy felkelt az ágyból máris jött, kérdezte: Ági, miért van olyan sötét, mintha délután lenne?

Mert esik az eső, felhős az ég… Rossz idő van. Napokig ilyen lesz. Nem is baj, mert legalább folytatom a logo-tervezést, amit már tegnap elkezdtem… Lassan mindenki ébredezik. 

Calm Saturday

A gép leszállt. A leszállást taps követte. Nincs bajom a tapssal, amúgy is rajongó típus vagyok, már ha van ilyen. Szerintem nem könnyű dolog 9 órán keresztül koncentrálni, miközben 280 ember élete van a kezedben. Beleértve a sajátodat is. Tudom, valaki szerint ez nem nagy dolog, a pilóta és a másodpilóta (pláne hogy megoszlik a felelősség meg a figyelem) csak a munkáját végzi, de mivel én nagyjából 30-35 percig tudok koncentrálni egyhuzamban, aztán elkalandozom, szerintem a taps jogos. Savanyúnak és pökhendinek kell ahhoz lenni, hogy az egészet egy szájhúzással intézd el. Különösen egy olyan repülőút után, mint ez volt. A JFK-re érkeztem. Minden rendben volt, az első bőröndöm megérkezéséig. Ugyanis utána hiába vártam a másikat. Vártam. Vártam. Már félórája vártam, már le is vették a futószalag monitoráról az AA 159-es feliratot. Még mindig várok birkatürelemmel. Néha átpillantottam a másik szalagra, és mintha láttam volna valami hasonlót az én csomagomhoz… De... Nincs de.... Naná, h rossz szalagon futott a cucc…

Hazataxiztam, a taxiban elaludtam. Persze ekkor már szorított az a szar cipő. Megérkeztem. Fúú, nagyon jó volt találkozni újra a kis cáláddal:) Ma, (szombaton) egész nap a kölykökre vigyáztam, Dalmára és Marcira. Nagyon édesek, Nincs velük semmi baj. Esznek, meg játszanak. Dalma szereti Shakirát és nagyon csajos, muzikális kis hercegnő. Marci meg nagyon vagány, igazi kissrác: számítógép, kártya, és őrülten energikus.

Most épp nagy csend van, csendes pihenő… Érzem, hogy kezdek álmosodni, Jet lag-em van.

Kriszti mindjárt jön haza:)

Ahogyan ígértem

Május 13. PÉNTEK

Már a repülőn elkezdem a beszámolót, bár így is úgy érzem, hogy rengeteg dolgot tudtam volna írni eddig is. Pl. hogy miért vágtam bele, miért indultam útnak… Az előzményeket. Az elmúlt néhány hónap történéseit. Fontos lesz, mikor már kint leszek? Fontos lesz százszor végighallgatnia valakinek, hogy szerelemből? Dacból? „elegem-van”-ból? Mert fel akarok nőni? Fontos ez? Kérdezem, mikor kérdezed, hogy miért. Kérdezed azt is, hogy mit fogok csinálni OTT. Nem tudom. A tanárom is megkérdezte; és tudod már, hogy mit fogsz csinálni? …Válaszolni is féltem. De csak kinyögtem, hogy NEM. Mire nagyot sóhajtott megkönnyebbülve. Az jó. Tudod mit? Akkor kezdtem volna el aggódni érted, ha lenne terved. Egy idegen ország, amit nem is ismersz, ahol a lehetőségeidet még nem volt alkalmad felmérni… Ne korlátozd be magad tervekkel – vagy valami ilyesmi…

A gép egyébként óránként turbulenciába kerül. Senki sem szisszen, bár talán belül kicsit nyugtalan. Engem nem zavar. Legalább izgalmasabb a repülés. Már ha egyáltalán lehet izgalmasnak nevezni. Orsi előrejelzéseinek megfelelően tényleg nem egy jóképű ömeriken idegen mellett ülök, aki végig szórakoztat út közben - bár az én sztorijaimhoz alapvetően jobban illene… Tudom.

A felhők még mindig tejszínhab benyomását keltik. És a legszebb felismerés most is megérkezett: a felhők fölött tényleg kék az ég. Erre mindig gyermeteg módon rácsodálkozom. Pedig olyan nyilvánvaló. Mosoly. (Könny)

Mellettem a hölgy egy könyvet olvas. „Kérd, és megadatik” Mi mást is olvashatna? Komolyan kérdezem! Akkor csodálkoztam volna, ha valami egyszerű Daniel Steel… Nem is jól írom. De, jól. Le sem tudom írni ezt a nevet. (Azért ezért jár egy vállveregetés.. Nem? Nem.) Mindenhová elkísérnek a tudatos életre ösztönző jelek. És én igyekszem is hallgatni ezekre a sugallatokra. Nemsoká leszállunk egyébként. Ki vagyok száradva. Remélem megdobnak valami sütivel. Pisilnem is kellene, de nincs kedvem kimászni. Most olyan jól elhelyezkedtem.

Féltem ettől a 9 és fél órától. Féltem, hogy egyedül maradok majd a gondolataimmal. Féltem, hogy sírni fogok, de semmi. (Na jó, a Karate Kid-en bekönnyeztem, de egyébként TÉNYLEG semmi)

Jut eszembe! Majdnem lekéstem a gépet. Orsival sikerült eldumálni az időt, aztán az ellenőrzés is kicsit lassan ment. Mondjuk örültem, hogy a cipőmet nem kellett levenni, mert így is alig tudtam belepréselni a lábam. Igen, a világ legkényelmesebb cipőjét ugyanis kibasztam a kukába reggel, és felvettem azt, ami már egyszer véresre törte a lábamat. Fura, de egyáltalán nem fáj. Nem könnyítem meg a dolgomat egy kényelmes cipővel… Igen, marha vagyok. Szóval… miután ellenőriztek, és rendben találtak, elindultam a legfontosabb küldetésre. Unicum beszerzésre. Mire megtaláltam, és fizetésre került volna a sor, leállt az összes pénztár.. Végül csak sikerült „megszugerálni” a gépeket, és elindultam a B7 felé (igen, B7es kapu…) Addigra már jött értem egy fickó és a hangosbeszélőn is a nevemet ismételték. Na, szép. Viselkedjek rendesen… Igyekeztem pedig. A Tesónak még akartam venni néhány magazint, de már nem fért bele az időbe… :( bocs tesó. De látjátok, végül csak velem együtt szállt fel az óriás döglött madár.

Lassan kihozzák a snacket, amire olyan régóta várok. Jessz:) Lassan a gép is leszáll, pont egy óra. Zsuzsi vár a reptéren. Ott majd nagyon örülünk egymásnak, Ő a hóna alá csap engem, meg a csomagokat, és irány HAZA. Bár még a levegőben vagyunk, üzenem, hogy jól vagyok. És sajnálom, hogy az utolsó percekben nem hívtam fel azokat, akiknek megígértem, vagy éppen nem. De mire beértem a gépbe, már szólt a gépasszony, hogy kapcsoljam ki a mobilomat…