Hit/Akarat

Az előző bejegyzésen kavart az agyam egész délelőtt. Már amikor nem akartam épp meghalni edzés közben és kicsit utána is. Apropó halál. Nagyapám (nekem csak Papi) és én elbúcsúztunk egymástól, (mert elutaztam, egyébként jó egészségnek örvend) és közben akkor először szó esett a halálról. Mindig eltereltem a szót, ha erről kezdett beszélni. Egyébként a többi kisöreghez képest neki nem hiszem, hogy ekörül forogtak volna a gondolatai. Sőt. Ő egy életrevaló, igazi túlélő típus, aki akkor is tartotta magát, amikor a legnagyobb tragédiák érték. Nem volt tökéletes reakciója minden helyzetben, és Ő maga sem tökéletes a szó általános értelmében. De bármilyen döntést hozott is eddigi élete során, a következményeit igyekezett méltósággal és meggyőződéssel viselni. Ami külön figyelemre méltó, h nekünk SOHA nem nyavalygott azon, hogy mennyire kicseszett vele az élet azzal, hogy édesanya nélkül nőtt fel, fia után pár évvel az unokáját és később a feleségét is el kellett temetni. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy elfogadta, hogy szeretteinek sajnos -az egész család szomorúságára- ennyi jutott csupán. Papi mindig tartja magát én pedig imádom, hogy olyan, amilyen. Szóval mi megbeszéltük, hogy azt, hogy mi van a halál után, azt valószínűleg Ő fogja hamarabb látni, mint én... Mert elvileg ez az élet rendje. De azt is megbeszéltük, hogy ez egy igen érdekes élmény lesz, és mindketten egyetértettünk abban, hogy van folytatás, és egyikünk sem a klasszikus menny-pokol- dologra gondolt. Érdekes volt, hogy ekkor nem sírtam el magam, mosolyogtunk. Pusztán tárgyilagosan beszéltünk, mint egy fontos eseményről az ember életében. Nem beszéltünk a majd utána maradó űrről és fájdalomról. A sírás és a gyertyák szagáról, a nyirkos zsebkendőkről, a zene és tévé nélküli fotóalbum nézegetéssel töltött családi estékről. Az elcsukló mondatokról, a fekete ruhákról, a sápadt, szomorú részvétnyilvánító rokonokról, és a szertartás többi részéről... Hogy mennyi mindent jelent nekem, és hogy remélem a gyerekeimnek is ilyen lesz majd az Apám. Nem, mi nem beszéltünk ezekről. ha véletlenül be is úszott egy ilyen gondolat, már kezdtem érezni a gombócot a torkomban, azt a kiszakadni vágyó mély és fojtogató sírást, még akkor is, ha TUDTUK hogy ez a vég nem olyan igazi vég lesz.  Ez olyan, mint amikor vége egy Olimpiának, és kiürül a stadion, és tudod, hogy ott már nem lesz több Olimpia, amíg te életben vagy,  ezért ürességet és szomorúságot érzel, de a sportolók tovább élnek, és pár hét múlva már máshol lépnek pályára. 

Sokféle igazság, teória létezik arról, hogy miért vagyunk, ki irányít... Ki előtt kell szégyellned magad, ki fog megbüntetni, melyik isten várja, el, hogy őt szeresd a világon a legjobban, Van olyan hit, ami elvileg békés, gyakorlatilag félelemben tart egész életed során. Van, amelyik békén hagy, csak fizess adót. Van amelyik szabadságot ad, van amelyik a legkülönbözőbb formákban korlátoz. Hogy a hatalmon lévők melyik ellen uszítanak éppen, vagy melyik gyakorlására köteleznek, az attól függ, hogy éppen mi éri meg jobban. Nekem majdnem 15 éves koromig szinte kötelező volt templomba járni, még sem lettem keresztény. Egészen kicsi gyerekként feltettem azokat a kérdéseket, amikre a válasz nekem éppen elegendő volt ahhoz, hogy cáfolni tudjam a keresztény tanokat. A Mikulásban több hitem volt néhány éven keresztül, mint az Egyházban egész életem során. De addig a pillanatig, amíg engem nem próbáltak megtéríteni, megőriztem a nyugalmamat, és úgy érzem - néhány csúnya, dacos megjegyzést (persze családon belül) kivéve- senkit nem sértettem meg azzal, hogy ócsároltam, vagy becsméreltem, meghazudtoltam valakit a hitében. Ha engem akar valaki meggyőzni, felteszem a kulcskérdéseket. Amik szúrnak. De ahhoz nagyon erőszakosnak kell lennie annak, aki bepróbálkozik. Ugyanis a hit, legyen az bármilyen, befolyással van az egész életünkre. És mint ilyen erős befolyásoló tényező, rendkívül fontos. Szóval, adhatsz tanácsot a szomszédnak, hogy ne kösse ki a kutyáját (bár sokan ettől is kiakadnának), mert lehet, hogy egy meleg nyári napon ott fog megdögleni az udvar közepén, véresre kopott nyakkal, de nem, nem hiszem, hogy megmondhatod neki, hogy amiben egész életében hisz, ami alapján gondolkozik a világról, az "bullshit". "Mert amikor ortodox zsidók mennek el melletted az utcán, nem szólsz oda, hogy hé öreg, vedd már le a kalapod, hogy nézel ki? Baaazmeg, 40 fok van, te meg itt parádézol" Nem téped ki a rózsa fűzért a bokszoló kezéből a címvédő meccse előtt, mondván, hogy "inkább melegíts be, mert nem az ima fog segíteni." Nem sütsz titokban húst egy vegetáriánus ételébe, és még sorolhatnám. Elismerem az orvostudomány, a biológia, a fizika és kémia bonyolult szabályrendszerét, és irónia nélkül csodálom azokat, akik beszélik ezt a a nyelvet. De HISZEM, hogy egy maratonhoz több, kell, mint tökéletesen futásra teremtett test, és mindennapos edzés.